Akár képregénykedvelő vagy, akár nem, nagy valószínűséggel ezer közül is felismernéd a jellegzetes „képregényes betűtípust”. Talán kevésbé romantikus, ha azt mondom, hogy a praktikum hívta életre – pedig így van – viszont a mai napig elidegeníthetetlen sajátossága a populáris kultúrának.
Ha valaha eltűnődtél azon, hogyan vagy miért is jöhetett létre; vagy épp sosem gondolkodtál rajta, egészen mostanáig – itt a ragyogó alkalom, hogy választ kapj a kérdéseidre.

A kezdetek megismeréséhez vissza kell mennünk az 1940-es évek Amerikájába - ebben az időszakban tombolt ugyanis a képregény Aranykora. Korábban a rajzoló feladata volt a szövegezés is; ám a hatalmas népszerűség miatt megnövekedett igények átalakították a kiadványok készítésének addigi struktúráját, több részre osztva el a kreatív munkafolyamatokat - létrehozva ezzel számos (a képregényiparban ma már nélkülözhetetlen) pozíciót.

A legendás betűk szempontjából számunkra a szövegrajzoló (letterer) munkája a legérdekesebb; ők készítik ugyanis a szövegbuborékokat és töltik meg őket a történettel. A kezdetek kezdetén csak elvétve voltak kifejezetten ezzel foglalkozó emberek a szerkesztőségekben; az esetek többségében ezt a szerepet jobb híján a legszebb/legolvashatóbb kézírású dolgozónak kellett magára vállalnia, hogy tartani tudják a szűkös határidőt.

Mivel ez nem jelentett állandó pozíciót és valahol ráérési alapon működött (a szövegrajzoló, mint olyan csak az 1940-es évek végére vált biztos megélhetést nyújtó, kifejezett munkakörré) gyakran előfordult, hogy kiadványonként különböző emberek készítették el a szövegbuborékokat és a hozzájuk tartozó feliratokat. Ennek viszont értelemszerűen nem szabadott látszódnia a kész munkán, így valahogy meg kellett oldani a betűk egységes kinézetét – ebben segített az Ames Guide; egy vonalzó, egy szögmérő és egy lyukacsos műanyag hamburgerpogácsa szerelemgyermekének tűnő, az avatatlan szemnek bonyolult kis eszköz, melynek segítségével segédvonalakat lehetett húzni, pontosan kijelölve a betűk magasságát és helyzetét.
A Guide által szabott keretek befolyásolták elsősorban a szöveg kinézetét; mivel az alkotó a rajzolás során arra törekedett, hogy a betűk két vonal közé illeszkedjenek, ezzel jellegzetes formát is adott nekik, létrehozva ezzel a képregény „betűtípusát”.   

via

A feliratok szempontjából másik nagyon fontos tényező a papír minősége volt. A képregényeket egészen sokáig a ponyva magazinokéhoz hasonló (bár egy árnyalatnyival jobb) olcsó papírra készítették; így az újságokban használt betűtípusok számításba sem jöhettek, mivel a tinta gyakran olvashatatlanságig összefolyt a gyengébb minőségű oldalakon. A Guide segítségével kialakított betűk olvashatóbbak és áttekinthetőbbek lettek; emellett a helyspórolásban is szerepet játszottak, így több párbeszéd fért el kevesebb helyen, valamint könnyebb volt a hibákat javítani vagy épp hozzáírni a szöveghez.

A későbbiekben kialakultak a ma ismert további képregényes szövegsajátosságok, például, hogy az i-nek csak akkor rajzolnak „talpakat”, mikor önmagában áll vagy, hogy a hangsúlyos szavakat dőlten és félkövéren ábrázolják – mind-mind azért, hogy kedvenc történetünk olvasható legyen az olcsó papíron.      

Bár a mai digitális világban a fejlett nyomdatechnikával a képregények papírjai bármilyen betűtípust elbírnak, számos kiadvány esetében megmaradtak a klasszikus vonalnál – ugyan már nem kézzel készülnek, de a kézírásszerű betűk népszerűsége továbbra is töretlen.

Végezetül egy, a poszt alapjául szolgáló érdekes infotainment videó: