A Csengetett, Mylord? gyerekkorom óta az egyik kedvenc sorozatom - némi túlzással azt is mondhatnám, hogy imádom, amióta az eszemet tudom; mert ugyan gyerekként vajmi keveset érthettem belőle, felnőttként is többször végignéztem már, és még mindig háza van a szívemben.

Eredetileg egy teljesen más ötlet miatt kezdtem el újranézni az epizódokat, (lesz majd poszt abból is) viszont a nagy odafigyelésben feltűnt valami egészen egyszerű dolog, aminek korábban egyáltalán nem tulajdonítottam jelentőséget: a legtöbb szereplő újságot olvas.
Ez a megállapítás legalább olyan intenzitással keltette fel az érdeklődésem, mint a Farrah Fawcett hajlakk, ezért elkezdtem utánanézni a sorozatban megjelenő kiadványoknak - így derült ki, hogy a régi nagy kedvenc még annál is zseniálisabb, mint amilyennek korábban gondoltam: amellett, hogy valóban korhű kiadványok bukkannak fel a szereplők kezében, még az sem véletlen, hogy éppen mit olvasnak, mert pontosan tükrözi az életkorukat, a társadalmi hovatartozásukat, politikai nézeteiket vagy éppen az érdeklődési körüket.

A Daily Mailen és a Times-on kívül  is van élet - jöjjön hát egy kis ismerkedés a '20-as évek Britanniájának nyomtatott sajtójával, a Csengetett Mylordon keresztül.

The Graphic

William Luson Thomas egy sokrétű tehetség volt - amellett, hogy sikeres művész, fametsző, üzletember és társadalmi újító volt, még a The Graphic nevű lapot is létrehozta 1869-ben, ami  - annak ellenére, hogy jóval drágább volt a nagy vetélytársnál, a művészekkel hírhedten csúnyán bánó The Illustrated London News című képes újságnál - azonnal hatalmas siker lett.

Az újság hatalmas befolyással volt a művészi életre - maga Vincent van Gogh is rendszeresen olvasta

A The Graphic egy elég sokoldalú sajtótermék volt - bár a legnagyobb hangsúly természetesen az irodalmon és a művészeteken volt, a magazin rendszeresen beszámolt a Birodalom híreiről, tudományról, divatról, sportról, királyi eseményekről és nemzeti ünnepekről is - nem csoda hát, hogy a kiterjedt érdeklődési körű Cissy ezt olvassa a reggelinél.

The Magnet

Bevallom őszintén, ezzel eléggé meggyűlt a bajom, mert bár Henry lelkesen járatja, többszöri nekifutásra sem sikerült kisilabizálnom a címlapot. Először Hornetnek gondoltam, de csak részben volt igazam - a The Hornet egy valóban létező brit képregény volt, ám csak jóval később, 1963-ban jelenik majd meg; és mivel az alkotók szemlátomást nagy hangsúlyt fektettek a korhű kiadványokra, kizárt dolognak tartottam, hogy Henry ezt olvassa 1927-ben.

A The Magnet fennállását a borítók színvilága alapján négy korszakra osztják:
Vörös (1908-15), Kék és Fehér (1915-22), Kék és Narancs (1922-37), Lazac (1937-40)

Végül aztán addig meditáltam a kérdésen (értsd: bámultam meredten a képernyőt), hogy a lehetséges névváltozatokat keresgélve sikerült megtalálnom a The Magnet című, munkásosztálybéli fiatal fiúknak szóló hetilapot, ami 1908 és 1940 között volt kapható az Egyesült Királyságban. A kiadvány gerincét a Greyfriars előkelő bentlakásos iskola tanulóinak heti kalandjai adták; emellett mindig volt egy-egy rövidebb folytatásos detektív-, cserkész- vagy kalandtörténet is a heti számban. 

Tatler

Mikor Cissy indítványozására a család meghívja Aubrey Wilmslow költőt, hogy felolvasóestet tartsanak hangra és szengerfonra írt verseiből, az idősebb férfitagok fenntartásokkal kezelik a sajátos költői képekkel (mint például a szirt felett repkedő sárga citrommal) operáló dadaista költőt.

"Aubrey Wilmslow a kritikusok figyelmét első ízben Pucéran című költeményével hívta fel magára. Ez a kiváló újító a fejéről a talpára állította a költészet világát, amikor a dadaizmushoz fordult."

Az est kezdete előtt a lányok Teddy-t győzködik, hogy tegye félre ellenérzéseit, és mutassa be a költőt - Poppy ekkor dobja fel, hogy talán még a Tatlertől is jön valaki fényképezni, mire James megjegyzi, hogy még nem szerepeltek a magazinban - végül ez az érv a nyerő, mert a klubtársak figyelmének felkeltése érdekében Teddy vállalja a rábízott feladatot.

A Tatlert 1901-ben alapította Clement Shorter. Az egy ideig hetente megjelenő magazin a felső tízezer látványos partijairól, jótékonysági eseményekről, divatról, pletykákról és politikáról szólt - célközönsége a mai napig a társadalmi események iránt érdeklődő, brit felső középosztályhoz és az elithez tartozó olvasók. 

Peg's Paper

Az 1919 és 1940 között megjelenő Peg's Paper egyike a világ első, kifejezetten munkásosztálybeli hölgyeknek szóló hetilapjának. Tartalmát nézve leginkább a különböző osztályok között zajló, fiktív romantikus történetek jelentek meg benne (bámulatos, hogy ilyen korai alapjai vannak a hasonló profilú mai kiadványoknak, amik dióhéjban a tizenkét testvérét önerőből egyedül felnevelő szegény medencés fiú, és a gyönyörű, gazdag, ámbár magányos nő románcáról, illetve a kifejezetten feminista olajsejkről szólnak, aki csak hagymakarikát akart venni, de viszontagságok hosszú sora után élete szerelmével tevegel el a lemenő nap fényében).

Ha kíváncsi vagy, milyen lehetett a Peg's Paper, itt elolvashatsz egy számot

A romantikus fő profil mellett helyet kaptak még mozisztárokról szóló pletykák, szépségápolással kapcsolatos hirdetések, olvasói levelek és jóslással foglalkozó szemelvények is - utóbbit kicsit úgy kell elképzelni, mint a mai bulvárhoroszkópot, a hét szerencseszínével, jó és rossz napokkal, állatokkal, ómenekkel és babonákkal.

Union Jack   

A végére egy kis extra érdekesség: bár a Union Jack a sorozatban a család gumitársaságának neve, a valóságban két kiadvány is létezett ezzel a címmel. Az első, tiszavirág életű változat az 1880-as években jelent meg, hogy aztán nem sokkal később, 1894-ben a brit sajtótörténet legendás alakja Alfred Harmsworth (többek közt a Daily Mail is az övé volt) egy új kiadványt nevezzen el ugyanígy. 

via

Harmsworth megkérdőjelezhető minőségük miatt nem túlzottan kedvelte a ponyvákat, és azon volt, hogy eltüntesse őket a piacról; ezért a Union Jackben az általa legjobbnak ítélt írók történeteit publikálta, a költségeket pedig úgy tartotta alacsonyan, hogy olcsó papírra nyomtatta a kiadványt.

Kezdetben kaland- és detektívtörténetekkel szórakoztatták az olvasókat (az első Sexton Blake sztorik egyike is itt látott napvilágot), aztán a hetedik számnál bevezettek egy szavazati rendszert, hogy fel tudják mérni a közönség igényeit - ekkor jött be a western, ami elsőre talán kicsit szokatlan - de belegondolva teljesen logikus módon - a Brit Birodalom területén játszódó történeteket jelentett.

Az 1900-as évek elejére egyre több Sexton Blake történet kapott helyet a Union Jack lapjain; 1905-re már a detektív "saját lapjává vált", mikor kalandjait immáron minden egyes heti megjelenésnél olvashatta a lelkes közönség. 
Végül 38 év, 10 hónap és 2 hét működés után - mi mással, mint egy Sexton Blake történettel - 1933-ban a Union Jack befejezte működését; helyét az 1940-ig futó Detective Weekly vette át.